Tyche(mens sana in corpore sano)

Ahogy múlik az idő, egyre több emlék utal arra, hogy a kőkeménynek hitt, néhai apám, bizony egy nagyon érzékeny ember volt.

Házi nyulak, azok nálunk nagyon sokan voltak, amolyan jövedelem és élelmiszer kiegészítés céljából, kisgyerekkoromban. Deszkából, lécekből, dróthálóból készült ketrecekben laktak. Volt ilyen, egy, két, háromlakásos változat több is, a fal mellett egy hatalmas, háromemeletes változat állt, telis tele a hosszúfülűekkel. Voltak szelídek, simogathatóak, kicsik nagyok. Az egészen piciket és az anyát nem volt szabad bántani, megzavarni, mert nem fogadta el az anya többé a fiait.
Régen, falun a gyerekeket természetesen bevonták az állattartás minden mozzanatába, így ott álldogáltam akkor is, mikor levágták őket. Két hátsó lábuknál fogva lógott a nyuszi, apám bal kezében, jobb tenyerével egy erős csapás a tarkójára, már folyt is a vére és került hamarosan megnyúzásra, darabolva a fehér lavórba. Erről az eseményről le nem maradtam volna, pedig nem szerettem látni, hogy még hosszú ideig remegett a hús a vízben. Nem emlékszem rá, hogy ettem volna belőle, akkoriban.

Aztán egyszer, betegek lettek a nyulak, jött az állatorvos, akkor ott, ő fogta meg a hátsó lábuknál a gyönyörű bundásokat és csapkodta őket le, halomba dobálta le a tetemeket egymás után, gyógyíthatatlanok és fertőzőek voltak. Akkor is ott álltam a kerítés oszlopának támaszkodva, megrendülten bámulva az eseményt, velem szemben apám, szintén csak nézett és állt némán. Majd munkás ruhás emberek jöttek, temettek, ketreceket daraboltak, égettek.

Soha többé nem lakot nálunk nyuszi, soha többé nem volt nálunk nyúl hús az asztalon.

Már kicsit nagyobb gyerek voltam, mikor az első kaktuszomat haza cipeltem. Szúrós gömböcske került a cserépbe, hogy idővel sárga virágaiban gyönyörködhessünk. Társaságba került. Mint minden virágot kedvelő falusi házban, pár szúrós virága anyámnak is volt. Klasszikusak, a karácsonyi, a hasonló virágokat hozó korbács, a piros virágú levél kaktusz sok éves példánya. Évek során többféle nemzedék kapott otthont nálunk. Szerettem őket, igénytelenek, mégis mutatósak, mikor virágba borulnak, kora tavaszonként az ablakomban, a téli pihenőjük után. Nyarat az udvaron töltötték, napfénytől, bőséges öntözésektől erősödtek.

Tudom, az én hibám, de soha nem fordítottam időt a tudatos ápolásukra, én csak gondoztam őket, ahogy anyámtól láttam. Én arra nem is gondoltam, hogy betegek is lehetnek, pedig visszagondolva, ezekkel, a szegényekkel, bizony már évek óta baj van. Nem fejlődtek igazán, olyankor átültettem, az erőre kapott, majd megint leállt és csak vegetált.

Próbálkoztam az oldalukon megjelenő kölyköket lebujtani, sikeresen, el is kezdett fejlődni, virágzott is, de aztán ennek is vége lett. Míg nem, már a több évtizedes, hatalmas példányok is elhagytak, velük együtt több apró is, mire észbe kaptam, és utána néztem a szakirodalomnak. Nem jutottam kedvező megoldást hozó információhoz, gyakorlatilag az összes kaktuszom, fertőzött és beteg volt. Mindet meg kellett semmisítenem.

Mérlegeltem a helyzetet, szívem szerint apám példáját követtem volna, soha többé, egyetlen példányt sem akarok látni! Végül, úgy határoztam, nem adom fel, újra kezdem. Új cserépbe, új földbe, új dugványok kerültek, hogy új életet kezdhessenek.

Én tényleg azt hittem, hogy vicc, mikor a monitoromon a következő kérdés megjelent, szinte a semmiből, valakitől, akit nem alig ismerek.

- Lenne kedved megnézni velem, Május 9-én, Budapesten a Lord of the dance előadását?

- Azt? Persze! Akár még az ördöggel is! :-)

És, Május 9-én elindultam Győrbe, hogy ott találkozzam Kistomival, Hogy onnan már közösen folytassuk utunkat Bp-re.

Délelőtt még dolgoztam, de útközben is ezer elintézni valóm akadt, rohanás volt az egész napom.
Virágbolt, az utolsó előtti állomás, csokor maminak, de akkorra már fél óra csúszásban voltam. Buta bolt, válogassak virágot, majd mosolygós lányok összekötik. Pont erre van most időm, meg nem is értek hozzá! Kéne, egy kicsi, de aranyos, hagyományos, de mégsem kommersz. Ez elveszik, ez nem illik hozzá, végül mosolygós lánykára bízom, és lám, lett nekem csokor, épp olyan, amilyet akartam! Útközben magamban vitatkozom magammal, jó volna, ha Kistomi pár percet késne, fel hívjam, ne hívjam. Nem teszem, nem hívom, nekem még mindig bent van a pakliban, hogy ez csak tréfa lesz. Meglátjuk.

Mami jól van, szegény még mindig nem fogy ki a sérelmeiből, egyre nehezebb neki a lakótárssal, pedig bámulat, hogy milyen jól kezeli a visszásságokat. 90 év felett, két más világban élő ember összezárva! Én már megszöktem volna! Mamival beszélgetek, közben az órára pillantok, négy óra múlt 10 perccel és nem szól a telefonom. Nem baj, nincs bennem harag, de mire végére érek a gondolatnak, Kistomi jelentkezik, hogy ide ért.

Nagyon korán van, még 2 óra a kezdésig, épp a bejárattal szemben tudunk parkolni, megnyugtató az esőre álló időben. Egy kis séta következik, jól esne egy kávé, szegény vidéki, kénytelen beérni egy benzinkút Shopjával, ha már szája nincsen kérdezésre, ez meg legalább jól látszik, hogy hol van. Itt azért sikerült eljátszanom a szőkét. Bevonultam a mellékhelyiségbe, egy kicsit rendbe szedjem magam, ne látszódjon annyira az út pora. Én bíbelődöm, az idő meg telik, mikor kilépek Kistomi a jégkrémeket nézegeti, én nem kérek ő igen és akkor tudatosult bennem, hogy a pénztárcája nálam van, mivel nekem volt táskám és én ezzel eltűntem hosszú percekre.
Ráadásul, alig találtam meg, a sok matatásban alul került a mindent elnyelőben. Szegény ember! Lehet, hogy mindent kívánt, csak fagyit nem, de ügyesen megoldotta, nem mutatta, hogy bizalmatlan, pedig olyan evidens, hisz nem is ismerjük egymást.

Az előadás. Lebilincselő, tényleg mese és gyönyörű, jó zenével. Mikor egy sportcsarnoknyi ember a műsor végén állva tapsol? Hát én ilyet eddig csak filmekben láttam! Flatley már nincs, nekem nem is hiányzik, nagyon tetszik a fiú, aki helyette van. Talán nem olyan gyors a lába, de nagyon vonzó személyiség. Sajnálom, hogy nem találtam róla olyan igazi, jó minőségű videót, ami visszaadja a hangulatot.

Végül, apró betűkkel, azért leírom, ami nem tetszett.

A teljes hírzárlat. Hosszú kutakodás után sem tudtam a szereplők nevét felfedezni. Itt mindenkit, fiúkat, lányokat Flatley-nek hívnak? Mindenhol, minden oldalon ugyan az a sablon szöveg.

És a helyszín. Szerintem, korunkat megtestesítő szégyene az épület. Nagyon olcsón, nagyon látványosat, nagyon igénytelenül, sok pénz bekasszírozására alkalmasat építettek ide. Kívülről hangár, az előtér még csak elmegy, de az összetolós tribünön a műanyag székek kéksége, förtelem! A mennyezet csövek, vasak, vezetékek tákolmánya, nézem és várom, hogy egyszer csak leesik valamelyik krimi hullája.

Májusi majális! Helyette, kerti munka. Az öcsém és a két fiú, kerítést betonoz, én a fóliában rendezkedek. Eljött a paprika ültetés ideje, spenótnak mennie kell innen kifele. Közben, figyelem a kutyákat, elképesztő, hogy tudják élvezni, a semmit tevés örömeit!

Egyszer csak! Felugrik mindkettő, rohanás a szomszéd kerítése felé. Gondolom, macska, mert én ugyan nem láttam semmit.  Izgatottan nézelődnek, majd Marci feladja, visszafekszik a fűbe. Cwiki pedig céltudatos lépéssel a kerítés túloldalára ér, pontosan tudja, hol van az átjárás, hol van a lyuk, ahol a nagy kutya nem fér át. Egy darabig ott nézelődik, majd visszabújik és elindul, az orrát a földre nyomva, a drót mellett lefelé. Már a harmadik fenyőfánál tart, forró nyomon, mikor az első fa, földig érő ága alól a cica kilép, szép, óvatos, büszke léptekkel visszabújik a kerítéslyukon. Onnan már megkönnyebbülten folytatja az útját a közeli pajta felé.

A fiam, pár hónapos, nem olcsón vásárolt farmerját stoppolom, vagyis próbálom, mert nem tartozik a gyakorlott műveletek közé, manapság nem szokás. Zoknit? Mállik az egész, még mielőtt kilyukadna. Géppel, néha nadrágot, de most az épp elromlottan pihen a sarokban. Ráérős a munka, ezer gondolat jár a fejemben, egyszer csak beugrik a rég elfeledett fonott kosárka története.

A vesszőből volt, ezernyi apró titokkal a mélyben, mindig elől, és mindig kéznél. Annyira jó lett volna átnézni, de amikor én, mint apró gyermek kísérletet tettem, hogy megkaparintsam, a kosár mindig a felső polcon landolt.

Néha, ketten ültünk a kis asztal körül, a mama épp a papa kockás ingjére varázsolta vissza a gombot, én pedig módjával bűvölhettem a kosarat. Két csuda dolog volt ott, amit nagyon, de nagyon szerettem volna a birtokomban tudni. Az egyik, a fagomba, ami néha bebújt a zokniba, ha a mamánál volt. Ezt néha megfoghattam, egy picit guríthattam is az asztalon, úgy körbe-körbe, majd suttyant is vissza a kosárba.

A másik a nyomda volt, épp ez hiányzott a készletemből, de ezt még a kezembe sem vehettem, ezt mindig csak a mama foghatta és úgy lehetett szemügyre venni. Kacskaringós, cirádás megfejthetetlen vonalak, ezt mindenképp ki kellett volna próbálni, mert betintázva, lenyomva a papírra, úgy már látszott volna. A minta rézlemezkékből volt hajtogatva. Milyen jól mutatott volna, a mackó, a tölgyfa, a törpe és a többi kis nyomda állatom közt! Sosem kaphattam meg, ki sem próbálhattam.

A kosár, már felnőttként került a kezembe újra, a stoppolófa, arra már nem volt meg. A bélyegző cirádás vonalai közt, akkor sem tudtam érdemleges motívumot felfedezni. Reszkető kézzel mártottam akkor a tintába, hisz a gyerekkori tiltás még akkor is ott lebegett a fejem felett és nyomtam a papírra. Így már felismertem, N I, azaz Novák Ilona. Láttam már ezt a mintát, néhány rózsaszín párnahuzat sarkában, fehéren gondosan kihímezve.

A kosár, most is meg van, most is kéznél van, tikokat rejt most is, igaz másféléket. Bizsuk, csatok, fésűk tárhelye a tükör melletti polcon.  A bélyegzőn sajnos már a rézlemezek belapultak, igaza volt a drága jó mamának, erre jobban kellett volna vigyázni.

Még a koncert után, a sportház előterében, gyűlt össze és oszladozott hazafelé a tömeg. Mikor egy fiatal, apró fiú érkezett és egy kis tapsot kapott, amire mindenki felfigyelt. Igen ő volt, aki az imént, beugróként egy szám erejéig a dobok mögé ülhetett. Szerény, mosolygós tekintet, csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Tegnap, a helyi sajtó is egy terjedelmes cikkel díjazta a teljesítményét. Meseszerű történet, 15 év szorgos munkája, kitartása ért el egy fontos lépcsőfokot. Belegondolni is borzongató, hogy hány óraszám az, amíg fogja azt a két pálcát, lelkesen üti a dobot és egy pillanat csupán a csúcson és mekkora öröm!

Aj, én nagyon bírom,ezeket az önfeledt embereket! T, mint a fotó központi figurája, teljes boldogságban.

Végül, egy teljesen más téma. Évekkel ezelőtt, egy ismerőst látogattunk meg, az akkor még létező kórházban, aki infarktust kapott, azután lábadozott. Természetesen a kórteremben, hasonló betegséggel küszködő emberek voltak. A szomszéd ágyon, egy nagyon fiatal fiú, alig múlt húsz, helybéli. Ő is. Cseppet sem nézett ki jól, szegény. Mi ott beszélgettünk az ismerőssel, meg csak rá pillantottam és csak egyre rosszabbnak láttam. Nem szólt, de úgy láttam, hogy már az arca is eltorzult. Elindultam, gondoltam szólok a nővérnek, nézze már meg! Az ajtóig sem értem, mikor sípolás hallatszott és már futottak velem szembe az orvosok nővérek. Vissza nem mehettünk, csak később mesélték, hogy ismét egy infarktust kapott, kómában van, lemondtak róla, aztán mégis meggyógyult, de rokkant maradt. Sok év telt el az óta, mostanában, reggelente újból látom a fiút. Egy buszmegállóban áll, nagyon büszkén és várja a járatot, hogy munkába vigye. Olyan jó látni, azt az örömet, hogy ő ismét teljes értékű ember lehet.

Az Edda koncert után, történt egy kis malőr. Amiről, most nem írnék, inkább a végkifejletről szeretnék megemlékezni, mert ez az, amire emlékezni szeretnék, egy életen át.

Négyen voltunk, ebből két ember, egy fiú és egy lány, gyerekkori jó barátaim. Talán ezért, a túl régi, mélyen gyökerező kötelék miatt. Talán, mert nekik ilyen a természetük, vagy, mert jól ismernek. Nem tudom, de egy életgubancból így kivezetni, akárki nem tudhatott volna!  Nagyon, nagyon köszönöm nekik, még akkor is, ha ezt ők, nem biztos, hogy olvassák és az sem biztos, hogy nekik erről beszélni fogok, valaha is.

Tartalmilag ide tartozik, ezért itt folytatom.

Délelőtt beszélgettem egy kismamával, szegény eléggé el volt keseredve, mivel a hétvégén volt a kisfiának a születésnapja. Hatalmas tortát sütött, meghívták az egész családot, Szülők, após, anyós, sógorok és sógornők. Ő sem tudja miért, de a saját szülei megsértődtek. Talán azt szerették volna, hogy ők külön ünnepeljenek. El sem jöttek az unokájuk első születés napjára.

Megtehetik, de nagy butaságot követtek el, mert az a pici baba nem fog emlékezni erre az ünnepre, de a nagyszülőknek egy örök élmény lehetett volna.

Másrészt. Ez az, amire én nagyon be tudok rágni. Nem vagyok sértődős, de ezt a békát nehezen nyelem le. Mindenféle mondvacsinált marhasággal, tönkre tenni a másik ünnepét!

Miközben beszélgettünk, rájöttem ám, hogy az Edda koncert utáni incidens azért tudott könnyedén feloldódni, mert mindegyikünk, a megfelelő időben elmondta a saját véleményét, egymást meg is hallgattuk és tisztáztuk egymás közt.

Miért nem lehet ezt családon belül megtenni? Mert saját környezetemben is így van. Itt nem a gyerekeimre gondolok, velük is lehet beszélni. Bármilyen gondom van, napokat görcsölök, mire meg tudom mondani, hiába igyekszem finoman fogalmazni, akkor is, mély levegő és ajtóbecsapás, vagy elrohanás a válasz. Legtöbbször meg sem várják az érveimet, elrohan, aztán nagy duzzogva megteszi, amit kérek, de az nem érdekli, hogy én mit gondolok.

Régebben, mikor még néztem a Barátok köztöt, őket is mindig ezért irigyeltem, mert az a Klaudia, meg az a Miklós, olyan őszinték tudtak lenni és soha nem volt örök harag. Úgy meg bírták mondani a tutit.

Igaza van, de nagyon a Müller Péternek, sémákban gondolkozunk, látjuk a saját magunk igazát, miért nem vagyunk befogadóak a másikéra is? Miért nem az, az első, hogy megpróbáljuk megbeszélni, hátha másképp látjuk, egy szélesebb rálátást kapunk és akkor rájöhetünk, hogy az árnyékon túl fény is van.

Április 11. Vasárnap reggelén.

Érzés, szerelem, pörgés, vágy, kör, tavasz, összetartozás, mosoly, mi vagyunk a rock, érintés, öröm, álom, mámor, életérzés, szabadság, erotika, fájdalom, gyönyör, csend, táltos, tánc, megújulás, elsiratás, remény, mozgás, szeretet, boldogság, kellemes lefáradás, nyugalom.

Mindez, már nagyon kellett, megkaphattam, a harminc(?) éves EDDA tegnapi koncertjén, jól esett. Kaptam az erőt, hogy be tudjak lépni, hogy legyen hitem a magas falak előtt. Most jó, nagyon jó.

Ma pedig ott leszünk.

Ugye?

„Ott leszünk, ott leszünk majd mind, ha eljön az óra.
Ott leszünk, ott leszünk majd mind a hívó szóra.”

És akkor lehet, hogy:

"A Jó és a Rossz nagy csatája
Eldől végleg az igazságban!"

Pár hete, ajándékot kaptam. Nyártündérkétől, ezt a virágot.

Teendők is voltak hozzá.

1. Megköszönni

2. Belinkelni

3. Továbbadni 5 emberkének továbbadni.

Megköszöntem, én már akkor és nagyon örültem neki, hogy rám gondolt. A gondom, a harmadik ponttal volt, mert hirtelen nem tudtam öt blogot felsorolni, olyat, akit szívből, rendszeresen olvasok. A fiúkat nem számoltam, nekik nem illik virágot adni. Most, mégis felkerül a virág ide, igaz öt embert még mindig nem tudok felsorolni, de Secimának mindenképp felajánlanám, ugyanis, tőle egy díjat kaptam. Méghozzá „Az életem része” díjat.

Amit azonnal továbbítok is Nyártündérkének, mivel őt is, épp úgy mint a Macicsaládot már évek óta olvasom és ők valóban az életem részei. Adnám még a díjat és a virágot is K .-nak, Vicgernek, Morgómedvének, és Giginek, mivel őket is régóta rendszeresen olvasom. Persze T öprengőröl sem feledkeznék meg, mert hozzá is rendszeresen betérek, igaz azt nem mondhatom el, hogy minden sorát elolvasom az írásainak, ő olyan képességekkel bír, ami sajnos meghaladja az enyémeket, ő többet tud írni, mint amennyit én olvasni. Nála, jobbára csak sziporkázom a sorok közt.

Mivel, a rendszertelenség is az életem része, ezért adnám a díjat és a virágot mindenkinek, akikhez csak néha nézek be, és oldalt a linkfalon szerepelnek.

Már mindketten túl voltak az ötvenen, mikor egybe keltek. Akkor, harminc évvel ezelőtt a tomboló vulkán és a virágos mező kötött házasságot. Talán, ezért is éldegéltek olyan szépen, éveken keresztül. Pár évvel ezelőtt, aztán minden megváltozott, vulkán és a mező nem tudták eldönteni, ki a szebb, a két kis öreg, pedig azt, hogy ki a betegebb, vége lett a békességnek, a szép életnek. Zárkózottan éltek, jobbára a nénit lehetett csak látni. Néha, szatyrait cipelve ment és ment, csendben, az apró vékony termetével, szelíden, csendben. Régebben a vontara, majd, csak a másik házig, később, csak hozzám, a szomszédba, néha átsétált, végül már ide sem bírta az ereje.

Egyik reggel, már nagyon korán, a bácsika kopogott, menjek, segítsek, mert a néni elesett. Később, mikor már a mentőt vártuk, fogtam a kezét és valami nagyon megdöbbentőt, éreztem. Valami hatalmas erőt, energiát, ami felőle jött felém, ebből az egészen apró, alig negyven kilós kis asszonykából. Amilyen pici és elgyengült volt a teste, olyan hatalmas volt bent az erő, a szeretet ereje. A néni. Néhány hét múlva elment szelíden, a lelkét elvitte a szél…

Munka után, temetés előtt, bekuckózom magam, kedvenc helyemre, a kettes fotelban, keresztben, hátamat a szekrénynek támasztva, lábamon takaró, azon újság, szétterítve így kortyolgatom a kávémat, de nem olvasok.  A szemközti ablakot bámulom, amiről még aznap, az est folyamán, egy üveg bor mellett, az Amszterdamból meglátogató új rokon, meg is jegyezte, milyen hatalmas. Igen, hatalmas, így van lehetőségem kedvenc hóbortomnak hódolni, ha alkalom adódik. Figyelni, az átvonuló bárányfelhőket, hosszú, hosszú perceken át. Nézni, ahogy változnak, formákat öltenek egy pillanatra, emberi arcok, állatok, növények tájak, bármit beléjük láthatok, ahogy úsznak el az ablakom mögött. Mikor középre érnek, a vaskos kerethez, eltűnik az ábra, majd a másik ablakszemnél már más alakot öltve száguld tovább, végül teljesen eltűnik, de újabbak jönnek és jönnek, néha, ha van felhő és  szelíden fúj a szél.

Ma, ott a kávémmal a kezemben, néhány perccel a temetés előtt, Jézus arcát láttam, töviskoszorúval a fején, vonult tova, talán temető felé….

Ott állt a léckerítés mögött, csiszolópapírral a kezében simogatta a léceket. Megfontoltan, precízen, szépen. Ugyan ilyen kimérten váltottunk pár szót. Mégis áradt belőle az a visszafoghatatlan gyermeki öröm, úgy örült a véletlen találkozásnak.

Ünnepek előtti napokban, de még vasárnap is, egész nap magamra hagytak az ifjak. Vercsi dolgozott végig, Ádi az apjánál volt.

Nagyon ráértem, volt időm, olyasmikre is, amiket egyébként hanyagolok. Mint például, takarítottam és egy kis kosárkában őrzött öngyújtókészletemet is áttörölgettem, annak emlékére, hogy hülye szokás mellé, hülye szokást veszünk fel. Kilenc hónapja már, hogy épp és ismét nem dohányzom. Ezek a gyújtók, még az ezelőtti időkből valók. Elképesztő mennyiségben, megszállottként halmoztam fel őket. Minden táskám, a lakás minden helyisége, az autó, a zsebeim, mind, mint tele voltak velük. Végül, befogtam őket gázgyújtónak a konyhában. Most megtisztultak, én meg két napig szenvedtem a nikotinéhségtől, mire rájöttem, hogy honnan is ered. Az öngyújtó készlet hozta elő.

Nálunk, családi hagyomány, olyan ragaszkodós, talán csak egy van, a húsvét reggeli kenyérben sült sonka. Hát, felmenőim biztos nem vennék jó néven, hogy az idén ez is átköltözött hétfő reggelre. Magamnak mégsem süthettem meg!

Helyette voltam egy jót kutyát sétáltatni, közben kedvem támadt leveleket gyűjteni, tojást díszíteni velük, épp úgy mint régen. Már évek óta, csak simán, a hagymahéjban színeződtek a húsvéti tojások. Mi ezt szeretjük, ezt tudjuk jóízűen megenni.

Feladatot is kaptam, fiacskám játékában, amin először jót mosolyogtam. Mi van abban poén, hogy felnőtt emberek és nők, magas sarkú cipőben, csinosan, szépen kifestve virtuálisan kertet ásnak, állatokat tartanak és gazdálkodnak. Azért, végül rájöttem, nem olyan egyszerű ám ez! Kell itt gondolkozni, számolgatni, jól szervezni, megtervezni, a jó ízlést bedobni. Jól lefoglalt ez is.

Még vasárnap, a maradék időmben, megismertem egy nem mindennapi embert, végig olvastam a blogját, ami jól lekötötte a figyelmem. Hatalmas hatással volt rám. Hogy tudja valaki ilyen szépen, finoman kiadni az érzelmeit? Hogy tudja valaki úgy kiírni magából a fájdalmát, hogy az nem lesz nyomasztó, sem szánalmas?

Este megjött a fiam. Mesélte, hogy az apjánál is kenyérben sült sonka volt reggel. Hm, az ex nosztalgiázik? Vagy csak a fiam kedvéért süttette a M-el meg?

Néhány pillanat múlva már a Vercsi is a fülembe duruzsolt, nem békül ám ki G-vel, csak annyira szeretne nálunk reggelizni, eljöhet-e? Gyanús nekem ez a nem békülés, nagyon gyanús, de az ő dolguk.

Jaj, hát ráadásul, megint belenyúltam valamibe. Úgy elsőre, megint mintha vezette volna valaki a kezemet. Egy közösségi oldalon, a fiacska lapján, vannak ott nagyon sokan. Találomra megnéztem egy lányt. Ott meg képeket találtam Ádiról is. Olyat, amiről azt hiszem, hogy ő nem szerette volna, ha én ezt látom, de megláttam, így lett egy elbeszélgetésünk is még az est folyamán. Legalább volt miről, mert történt mindez, még mielőtt mindenki leült volna a saját monitorát bámulni. Én tévéztem, végre egy jó filmet is láthattam. Egy Tolsztoj regény feldolgozást. Majd, ha lesz egyszer időm, szeretnék is olvasni tőle, mióta az életrajzát olvastam, kedvelem őt. Érdekes, hogy ott, akkor abban a nyomorban , hogy tudtak örülni az ünnepnek. Most meg, csak a közömbösség mindenütt.

Hétfőn, a már említett reggeli, négyesben G is megérkezett és jól is viselkedett, semmi beszólás a részéről. Egy kis változtatás az időn túl, az idén kenyérben sült tarja került az asztalra. Délután meglátogattuk a mamit. Elég rossz kedvében találtuk. Szegényke, tele van panasszal. Neki sem egyszerű ám! 90 évesen, összezárják egy teljesen más világból jött nővel, azt szokja meg, ha tudja.
Az eső meg csak szakadt egész nap, hideg is volt, estére jól befűtöttünk.

Ma, meg már Vercsi is dolgozik, Ádi is vissza ment. Megdöbbentő szembesülés, hétköznap négy órakor elmegy az utolsó busz is Sopronba, de nem csak innen, de végig néztük a környék közlekedési csomópontjait is, elvittem volna autóval. Kész, négy után, maradj otthon akció van!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Kívánom, hogy az ünnep szép és boldog legyen, mindenkinek olyan, amilyet megálmodott, amilyet igazán, szívből szeretne!

Fiacska egész, eddigi kis életében nagy küzdelmet folytatott, hogy kis szürke egér lehessen, vele soha semmi különös ne történjen, ő egy nagyon átlagos mosolygós, csendes ember szeretne lenni. Az élet meg úgy látszik, nem ezt akarja tőle, mert bizony, elég gyakran megesik, hogy olyanok történnek vele, ami egyébként egy átlag emberrel nem szokott.

Már hétfő óta itthon van, pár nappal több szünet jutott neki, mint a többieknek. Üröm, az örömben, haverok nem voltak még itthon, egész tegnap estig. Négykor megérkezett a soproni busz, ötkor már csoportosultak az udvaron, aztán indulás a szabadba, bicajon. Alig egy óra telt el, már haza is jött, tőle nem megszokott módon, elém állt és mesélni kezdett.

Az történt, hogy elindultak a horgász tó felé, természetesen egy mellékúton, az erdő mellett. Egyszer csak, két őz száguldott el előttük pár méterrel. Ők megálltak és bámulták az őzeket, azokból meg az egyik, hirtelen elhatározással hirtelen megfordult, elkezdett visszafelé futni, egyenesen belerohant a biciklin ülő, de a lábával a földön álló fiacskába. Nagy baj nem történt, a nagy ijedségen túl, egy kis alkatrész elgörbült a bicajon, és egy kis kék folt a csuklóján. Ráadásul, az állat bizonyára a tavaszi vedlését végezheti, mert a pulóverja olyan szőrös volt, mintha legalábbis megbirkóztak volna.

Nagyon korán kelek, így többnyire kora délután alszom egy órát, ha tehetem. Halványan emlékszem, hogy csörgött a telefonom, Ádi hozta oda az ágyhoz. Megint B hívott, de arra már nem emlékszem, hogy mit akart és miről beszéltünk. Bizonyára megint ugyan azt, hogy béküljünk ki. Hetente, két hetente hív, semmi pénzért nem akarja elhinni, hogy egyedül vagyok és mégsem békülök. Nem ért ő semmit, az a baj. Vercsi is Ádám is kedvelte őt, ők is bíztatnának a békülésre. Télen, Vercsi rábeszélt, hogy B-től vegyünk almát, el is mentünk érte. Rossz érzés volt. Az egész falu, az egész utca, a kis ház, a szülei háza, fájó volt újra látni. Az öregek már nincsenek, árván, elhagyatottan áll az épület. Mennyire szerettem ott lenni náluk, a két kis öreggel beszélgetni! Már mehetnék lakni, akár oda is, de már nem akarok, mert nem fog változni semmi. A volt felesége, épp ott lakik, ahol eddig, az igaz, hogy elváltak, de napi szinten, gazdaságilag nagyon is sok mindenben kötődnek még egymáshoz. Nincs nekem kedvem ilyen részidős kapcsolatokhoz, engem elvesz, akár még feleségül is ígéri, csak a szentestét kell majd egyedül töltenem, mert az, az első feleségé.

Nem tudom mit vétettem a sorsom ellen, de I-vel ugyan ezen okokból lett vége, karácsony előtt. Ő is hívogatott néha, ő is békülne, de ő azért jobban felfogta a helyzet súlyát. Délelőtt beszélgettem I menyével, meséli, hogy húsvétkor a két nagyszülő együtt megy látogatóba hozzájuk. Akkor, miért nem megy vissza hozzá? Miért csak ünnepeken akarnak egy pár lenni?

Én meg már nem akarok semmit, senkit. Fáj az egész világ, a tüskék fájnak a legjobban, amiket magamon hordok, amiket magamra ragasztgattam, hogy megóvjanak. Dehogy óvnak! Kapom továbbra is a pofonokat. Hitem is elhagyott, menekülök vissza a zenéhez, a versekhez, idézetekhez. Pár gyönyörű sor, mint

ez itt.

Jó, hogy jönnek az ünnepek. Idejük alatt, talán, sikerül közelebb kerülnöm a bölcsebbé váláshoz.

„A dobberman lányt épp az előbb mentette ki a tűzoltó a tűzből, kirántotta az égő házból a kertbe, aztán folytatta az oltást. Amikor végre sikerült eloltani a tüzet, leült, hogy egyen és pihenjen. Egy fényképész észrevette, hogy a kutya nézi a tűzoltót a távolból. Látta, hogy a doberman elindul a tűzoltó felé, és kíváncsi volt, mi fog történni. Felemelte a fényképezőgépét, a kutya odaért a fáradt emberhez, aki megmentette őt és a kölykeit. A fényképésznek sikerült elkapnia a pillanatot, amikor a kutya csókot adott a tűzoltónak.”

Figyelmet igényelhet egy olyan esemény, ami esetleg fura és nem is lenne jelentősége, de mégis van, mivel mostanság a már a rendszeres jelzővel is lehet illetni.

Az történt, hogy Vercsi, késő ősszel volt asztrológusnál, ugyanannál, akinél én, csak ő jóval előbb. Aki, többek közt, azt is mondta neki, hogy olyan ezoterikus képességekkel van megáldva, ami még csak most van kibontakozóban, de 40 éves korára ez lehet a fő megélhetési forrása. Neki ezt tanulni sem kell, ő tudja.

Mondták ezt, a Vercsinek, akit egész eddig, az ezotérián túl sok minden érdekelt, de ez nem igazán. Azért, biztos, ami biztos, néhány ilyen témájú könyvvel körbe bástyázta magát, hátha kibontakozik belőlük valami. Mivel nem történt semmi érdemleges, a könyvek várakozó listára kerültek az ágy melletti stócban, az életünk pedig haladt tovább, a megszokott medrében.

Pár héttel ezelőtt,Vercsinek közös gondja akadt a húgával, mindketten a zátonyra futott kapcsolatuk csapdájában vergődve, úgy határoztak, hogy autóba ülnek és meglátogatják közös ismerősüket, aki egy angyallátó. Részemről, egy kis szkepticizmus él a foglalatosság felé, de hát a fiatalok mindig új utakon járnak, ám legyen. Végül, azt nem tudom, hogy mennyit segített a hölgy a lányok valós problémáján és lett-e megoldás a szerelmi válságra, de érdekes módon, ő is azt mondta, Vercsinek, hogy nagyon jó médiális képességei vannak, ami még fejlődik, jelenleg 70%-os. Jó hír hallatán, ismét újabb könyvek és cd-k érkeztek haza, de ezen túl, nem történt semmi.

Tegnap, pedig elkísérte a barátnőjét, az ismerős csontkovácshoz. Míg őt kezelték, kint várakozott egy férfi társaságában. Ez a jó ember többször is beszélgetésbe kezdett vele, ő lerázta, majd az újra próbálkozott és mesélt neki régi dolgokról, magyarok szokásairól. Persze, Vercsit ez nagyon nem érdekelte. ( Miért nem én futok ilyenekkel össze? Majd nekem mesélhetett volna!) Végül, közölte vele, hogy ő egy táltos, és az ilyenfajták meg ismerik ám egymást szó nélkül is.

Nem szeretnék ünnepi beszédet írni, inkább csak a gondolataimat képernyőre vetni, mert a többszörös megszakítások miatt nem mondhatom el hitelesen, hogy négy éves lett a blogom. Igaz, egy másik oldalon, de már ezen a néven született meg az első blogbejegyzésem, 2006. Március 28-án. Egy, majd több vers és idézet követte egymást. Ez a fotó is, az elsők közt volt, azóta elkísér a kommentjeimben. Saját gondolataimat csak egy hónappal később merészkedtem publikálni, akkor már ezen az oldalon.
A blogírásom, nagyjából egy időre tehető a korlátlan internet használat lehetőségével is, amióta aztán nekem kinyílt egy kicsit a világ. Mivel az anyagiak épp beszűkültek akkoriban, benzinpénz keret elfogyott és bizony nagyon kellemetlenül éreztem volna magam a csendes kis falum magányában. Jó lehetőség arra, hogy az élet nyomasztó gondjait is, de az örömeit is kiírjam magamból.

Apropó! Több mint 20 évig tartó szívfájdalmam ért véget, a hétvégén. Én nem önszántamból jöttem vissza a nagyvárosból falura és mindig is visszavágytam Szombathely forgatagába. Hétvégén egy kis sétát tettünk a főtéren a gyerekeimmel, és bizony én onnan, most már úgy jöttem el, hogy: - De jó, hogy nem itt élek!

Visszakanyarodva a megkezdett témámhoz, nekem a blog, az internet nagyon sok kedves, rokonlelkű ember ismeretségét tette lehetővé, akiket nagyon kedvelek és kimondottan hálás is vagyok a sorsnak ezért. Örülök, hogy ők részesei az életemnek, én is betekinthetek az övékbe. Láthatjuk, azt a kisebb-nagyobb részt egymásból, amit átadni akarunk, és ez mindenkinek jól is van így.
Mindig tanul az ember, ha másból nem, hát a saját kínjaiból. Ezt a bejegyzést másodszor fogalmazom, mert jó dolog kiírni magunkból, ami éppen bánt, de a keserűséget mégsem biztos, hogy jó láthatóvá tenni. Azt el kell felejteni. Tanulnom kell megbocsátani is. Ráadásul, az semmiképp nem szerencsés, hogy egy ember okozta sérelmeimből általánosítok. még jó, hogy itt javításra is van lehetőség, régen a kis csíkos füzetemben nem volt.

„- Annyi sértett, frusztrált, rosszkedvű ember van ebben az országban, hogy Tiszát lehetne vele rekeszteni.

- Ez tény kérdés. Meg kell nézni azt, hogy milyen életstratégiák alakulnak ki, egy borzasztó hangulatú országban, mint amilyen Magyarország lett. Egy bulvár országban, most már ezt is lehet mondani. Milyen stratégiák jöhetnek létre? Egyik az, hogy kivonulok belőle, és nem veszek róla tudomást, mert nem akarok, azt mondom, hogy nem érdekel. Ez egy jó stratégia, az ember megteremti a saját magán életét. Akármilyen intenzivitást választ magának.

Ezekben, az intenzivitásokban van biztonság. Mert azt mondom, én innentől kezdve kutatással fogok foglalkozni, én innentől kezdve csak pecázni fogok, én futball meccsekre járok és csak élvezni akarom és nem érdekel, hogy mi van mögötte. Ilyen stratégiákat fel lehet építeni. A többség sajnos nem tud mást, mint fogyasztóvá válik, egyszerű véglénnyé.

Van egy olyan érzésem, hogy ez a dolog, szinte kívülről irányítottan, szinte tervszerűen van végrehajtva rajtunk, magyarokon. Van egy olyan érzésem, és nem vagyok összesküvés-elméleteket gyártó, vagy azokat kedvelő ember, hogy ez nem véletlen, minden egyszerre megy tönkre ebben az országban. Itt vannak olyan érdekek, amelyek azt akarják, hogy az ország ilyen szellemi és morális színvonalra zülljön le. Mert akkor mindent el lehet követni ellenünk, akkor mindent el lehet érni. Az nem lehet véletlen, hogy itt minden egyszerre romlik el, az oktatásügy, az egészségügy, az államigazgatás, a pénzügy, az építőipar, egyszerre romlik el az országnak a morális tartása, az csak úgy lehet, hogy erre küldött emberek, felkészített emberek diverziójával juttatják el az országot erre a szintre és mondom, nem vagyok ilyen ellenségképeket gyártó figura. Egyszerűen csak a jeleket, a szimptómákat, ahogy elemezgetem, számomra az derül ki, hogy ez végtelenül tudatos. Sem Szlovákia, sem Horvát ország, sem a szerencsétlen Szerbia, egyik sem mondhat ilyeneket, ha bele néz a saját tükrébe, hogy ilyen állapotban lenne. Ott vannak működő rendszerek, azzal együtt, hogy mindenkinek meg van a maga gondja, de nálunk semmi nem működik, az égvilágon semmi. Se a sportunk, se a sajtónk. Milyen médiánk van?  Borzasztó a magyar országi médiának a helyzete. Van egy jobb oldali akarnokság, egy bal oldali akarnokság, van egy hatalmas nagy, pénzkötegekből összerakott söprű és ez a söprű kitakarította a közepet. Középen vagyunk egy páran, akik nem tudunk megszólalni, mert nincs erre terünk. Érvényesen, csak középről, csak közszolgálati módon lenne szabad megszólalni.

/Lantos Gábor és Dlusztus Imre/

Körlevelek. Érkeznek, szépek, humorosak, javát majd továbbítom, had gyönyörködjön bennük más is. Aztán, vannak politikai tartalmúak is. Ezekkel vagyok bajban mostanság, mert én ezeket is továbbítom, mondjuk, nem ugyanazon embereknek, ez egy kisebb, pár emberből álló csoporthoz kerül, azokhoz, akikről pontosan tudom, hogy őket érdekli és jobboldali gondolkozásúak.

Mostanság, így a választások előtt közvetlenül, érdekes dologra lettem figyelmes. Ezt a maréknyi kis csoportot is kénytelen voltam tovább bontani, még ketté, mert megsértődtek. Zokon vette a közép jobb, ha a szélső jobbot magasztaló írást kapott, vagy fordítva. Zokon veszi, nem kicsit. Szóvá is teszik, holott, lehet, hogy ugyan az, az ember létfontosságú dolgokért sem szólna, de most csattan. Én meg ülök a monitor előtt, a percek telnek és próbálom kitalálni, mikor is teszek jót. Bevallom, nekem ehhez már bizony nincs sok kedvem.

Mi köze ennek a fenti idézethez? Csak annyi, hogy teljesen egyet értek Dlusztus Imre levezetésével. Valakiknek ez, jól megfontolt érdeke. 8 éve ketté választották az országot, most tovább harmadolják és értelmes, okos, sok iskolát végzett emberek pedig szépen besétáltak a csapdájukba.

Igazából, nem érdekelnek az autók. Nekem elég, ha gurul és nem romlik el. Ma reggel mégis megbámultam egy útszélén parkolót. Ráfeledkeztem az alufelnijére. Nagyon ráfeledkeztem. Annyira, hogy a közeli ciprus bokron fennakadva tértem magamhoz. Egy az egybe belebicikliztem.

Egyébként meg, tegnap megérkeztek a gólyák. A mi gólyáink.

„Egy nagyfilm hosszúságú dokumentumfilm az emberiség teljes állatoktól való függõségérõl. (kiskedvencként, valamint élelem, ruházat, szórakoztatás, és tudományos kutatás céljából), de bemutatja a totális tiszteletlenségünket is eme „nem-emberi segítõk” iránt. Az Oscar-díjra jelölt Joaquin Phoenix (GLADIÁTOR) a film narrátora, zenéjét pedig a híres platinalemezes mûvész, Moby szerezte. Alaposan megvizsgálva a kisállatboltokat, kölyökneveldéket, állatmenhelyeket, állattartó telepeket, a bõr- és szõrmeipart, a sportot és szórakoztatást, és végül az orvosi és tudományos területet, a FÖLDLAKÓK rejtett kamerákat és korábban soha nem látott felvételeket használva számol be a világ olyan, nagy iparágainak napi gyakorlatáról, amelyek nyereségükhöz teljes mértékben az állatoktól függenek. Erõteljes, informatív, és elgondolkodtató, a FÖLDLAKÓK messze a valaha megalkotott legátfogóbb dokumentumfilm a természet, az állatok, és az ember gazdasági érdekeinek összefüggésérõl. Sok színvonalas állatjogi film van, de ez magasabbra teszi a lécet.”

Ezen a videón már hetek óta rágódom, fel tegyem, ne tegyem ide, a blogomra. Nagyon durva, én nem bírtam végig nézni, de van véleményem a töredékek alapján is.

Mikor én gyerek voltam, itt falun, minden háznál voltak állatok. Tyúkok biztosan. Kapirgáltak, a lekerített részükben. Ez többnyire a középső udvar volt, az ő kopasz birodalmukon keresztül juthattunk a kertbe, gondosan a láb elé nézve, mert ők mindenfelé elhagyták a kis kupacukat. Jól ki volt ez találva, mert így az első udvar virágai szépen díszeleghettek, a kertből kihuzigált gyomot pedig, befelé jövet megkapták és nagy vidáman estek neki és rugdosták széjjel és csipegették. Nem azért voltak ők ott, hogy bennünk gyönyörködjünk, mert közben jött nagyanyó, a nagy késsel, meg a forró vizes fazekával, rutinos mozdulattal kapta el a kiszemelt egyedet, egy gyors nyisszantás, pillanatok alatt bent a tálban és már borult is rá a forró víz. Nem emlékszem, hogy az a pipe, bármikor is sokat szenvedett volna, arra sem emlékszem, hogy gyerekkori barátaim közt sem panaszkodtunk egymásnak, hogy micsoda kegyetlenséget láttunk, hogy elbántak a tyúkkal. Természetes volt, életünk része volt.

Aztán, felnőttünk, a csibét a bolti hűtőből vesszük, nem is érdekel minket, hogy került az oda, egy a lényeg, finom legyen a vacsora. Esetleg, az úton látunk még kamionba bepréselve tollas jószágokat. A zsúfolt, szenvedtető telepeket, csak filmről nézzük néha.

Mostanság, meg azt hallom a rádióban, hogy csibebarát farmokat hoznak létre. Ott, majd szól a zene, lesz nekik betéve szalma, ülő rács és labda. A helyük is nagyobb lesz, már tudnak lépni egy helyett kettőt, mondjuk tovább nem érdemes bővíteni a teret, mert, ha sokat fut, erős lesz az izomzata a combjának, arról meg már leszoktunk, és nem annyira szeretjük, ezért sem sírjuk vissza nagyanyáink sok munkát adó csibe farmját. Pedig kár, de legalább lehetőség lenne falusi csirkét vásárolni, aki szeretetné, olyan igazi, kapirgálós, nem gyógyszerrel hizlalt, boldog jószágot. Biztos lenne rá igény, akár vásárlásra, akár tartásra. Jelenleg tilos a háznál levágott csibét eladni, mert tudományosan megmagyarázott és elhitetett tény, hogy azoktól, nagyon, de nagyon betegek leszünk. Épp úgy, mint a házi disznóktól.

Régen, olyan is volt, sok-sok falusi udvarban. Hú, de finom is volt abból a rántott hús! Mostanra, düledező üres ólak vannak csak jobbára.

Télen elérkezett a disznóölés ideje, jött a hentes, aki értette is a dolgát és a malac pillanatnyi szenvedés után került felbontásra. A hentes, „valaki” volt a faluban, őt mindenki tisztelte, ő meg az állatot és úgy is bánt vele. Ezen a videón, meg ki fene tudja milyen kontár, pszichopata kezébe nyomták a sokkolót, és szórakozik ezekkel a nyomorult álatokkal.

Én nem mondom, hogy minden jól volt régen és, hogy nem voltak túl kapások, hogy az állatvédőknek ne lett volna feladatuk, mert szadista hajlamúak mindig is voltak és egyszerűbb az állaton kiélni a perverziójukat. Az is igaz, hogy az állat, aki ember mellett él, tudnia kell, ki a főnök, ezt el is kell érni. Sokkoló látni, hogy pofont kap egy oroszlán az idomártól, de mégis? Mekkorát bír ütni egy 50 kilós nő?

Persze, hogy kellenek szabályok, de nagyon rossz irányba jutó folyamatot látok. Senki nem számolta fel a régi problémákat. Például, turisták ezrei vonulnak Thaiföldre, és lelkesen bámulják végig az elefántok kínzását. Viszont, ami jó volt, azt is eltűntették, mert az üzlet ezt kívánta. Hozzáértés, meg már sehol nem található. Kutyát, macskát, kígyót, görényt, tart itt már mindenki, akinek kedve szottyan, a másik meg rémülten rikoltozik, mert megtanult félni már.